Ma egyértelműen úgy tartják, hogy nincsen. Az ember hajlamos emberközpontúan gondolkodni, a társadalom is erre nevel bennünket, ezért nagyon nehéz elfogadnunk ezt az állítást, amiből többek között az is következik, hogy az ember semmilyen értelemben sem a "teremtés koronája".
Sok példa van arra, amikor egészen egyszerű szabályok alapján olyan rendszerek jönnek létre, amik valamilyen magasabbrendű tervezettséget, együttműködést mutatnak: pl. halrajok mozgása.
A válasz persze attól függ, hogy mit értünk pontosan ezen a kifejezésen. Az világos, hogy az élő szervezetek egyre bonyolultabbá, összetettebbé válnak. A genetikai állomány mérete ezzel párhuzamosan ugyancsak növekedést mutat (bár egyes állatfajták DNS állománya aránytalanul nagy pl. kétéltűek). Ez azonban nem biztos, hogy tényleges fejlődésnek tekinthető.
Ma a "mi az evolúció célja?" kérdés helyett inkább ezt kérdezzük.
Hasonló kérdések:
A kérdések megint erősen antropomorfok, de általános elv azért lehetséges, pl. a fény terjedésére vonatkozó Fermat-elv.
Korábban egyértelműnek vélték, hogy a cél a faj fennmaradása, szaporodása. Sok példa van látszólag altruista viselkedésre, pl. madarak vészjelzése, ha ragadozó közeledik. Ez egybevágott az emberi társadalmakban (ma inkább keleten) uralkodó felfogással, hogy a közösség fontosabb, mint az egyén. (A 20. század eleji Magyarországon is az "Isten, haza, család" jelszó jellemezte legrövidebben az erkölcsi elvárásokat.)
Nagyon kézenfekvőnek tűnik, hogy az evolúció egyed szinten működik. Hisz egyedek pusztulnak el, vagy élnek túl ill. szaporodnak. Látszólag minden az egyes egyedek túlélése érdekében történik. Egy ellenpélda az ausztráliai vöröshátú pók (Latrodectus hasselti), melynek hímje párzás közben a potrohát a nőstény fejéhez tartja, hogy az kényelmesen ehessen belőle. A szexuális kannibalizmus nem ritka a csigák, rovarok, pókok között.
Az előző példa magyarázhatóvá válik, ha arra gondolunk, hogy a hím nagyobb hatékonysággal szaporíthatja saját génjeit, ha életét feláldozva testét értékes tápanyagként a nősténynek adja, mint ha abban reménykedik, hogy újabb nősténnyel találkozik. A "cél" tehát nem a túlélés, hanem az, hogy az egyed saját génjei minél több példányban jelenjenek meg a következő generációban. Ez az ún. önző gén elmélet, melyet Richard Dawkins 1976-ban írt le a "Selfish Gene" c. könyvében.
Nem a gének vannak miértünk, hanem fordítva, az életünk csak egy furcsa, bonyolult kacskaringó annak érdekében, hogy génjeink a lehető legtöbb példányban másolódjanak le. Dawkins "túlélő gépeknek" nevezi az élőlényeket, melyeket a gének azért fejlesztettek ki, hogy jól védve legyenek, és optimális körülmények között másolódjanak. A morális következmények nagyon komornak tűnnek első pillanatra.
A géneknek nincsenek céljaik, intelligenciájuk, nem önzőek. Ez csak egy antropomorf szófordulat, ami rövidebb fogalmazást tesz lehetővé, mint az, hogy az a génváltozat terjed el, amelyik több példányban másolódik le.
Nem vagyunk a gének által (teljesen) determináltak. A dolog felismerése után sok mindent lehet tenni, pl. csalni is, l. pl. fogamzásgátló.
Nincs morális tanulság: az emberi önzés és részvétlenség nem következik az elméletből. Sőt. Ennek a kurzusnak egyik fő célja éppen ennek a "sőt"-nek a megértetése.