Ma általánosan elfogadott, hogy a Földön élő emberek egy fajt alkotnak, de antropológiai jellegzetességeik alapján (pl. bőrszín) ún. nagyrasszokat ill. rasszokat alkotnak. (Bár a biológiai fajra nincs olyan definició, mely az állat- és növényvilág minden egyedére ellentmondás nélkül alkalmazható volna, a gerincesek körébe tartozó embernél ezek a problémák nem merülnek fel.)
Már Darwin előtt vita volt arról, hogy vajon a különböző emberfajták az Ószövetségben leírtaknak megfelelően mindannyian az első emberpártól származva egyetlen fajba tartoznak (monogenizmus), vagy biológiailag különböző fajokról van szó (poligenizmus). Az akkoriban általános vélekedés azonban megegyezett abban, hogy az egyes rasszok nem egyenrangúak és hogy a fehérek magasabbrendűek a többinél. A monogenisták szerint a paradicsomi ideális állapotokhoz képest az egyes rasszok különböző mértékben korcsosultak el, míg a poligenisták szerint eleve különböző képességű fajokról van szó.
Miért szokás azt mondani, hogy a fehér emberek az ún. kaukázusi rasszba tartoznak? Az elnevezés J.F. Blumenbach (1752-1840) német természettudóstól származik. Korábban Linné négy emberfajtát különböztetett meg, pusztán földrajzi alapon: amerikai, európai, ázsiai és afrikai emberek. Blumenbach más, első látásra tudományosabbnak tűnő módszert használt, a koponya különböző méretarányai alapján határozta meg az embertípusokat. Legszebbnek, legarányosabbnak a fehér ember koponyája tűnt neki, amitől az amerikai indiánok és ázsiaiak az egyik irányba, míg a malájok és afrikaiak a másik irányba tértek el, degeneráció révén. Ezzel a rendszerezésbe becsempésződött a rasszok sorrendisége, holott Blumenbach kortársaihoz képest (akik javarészt poligenisták voltak) egyáltalán nem volt rasszista, ő az embereket egy fajba tartozónak tartotta. Mivel a fehér emberek koponyái közül a legszebb, legarányosabb példányokat egy kaukázusi népcsoportban találta meg, úgy vélte, hogy az emberiség bölcsője ott kellett, hogy legyen, és így az egész rasszt kaukázusinak nevezte. Az elnevezés ma már nevetségesen alaptalan, de megmaradt.
A 19. század közepén annyira nyilvánvalónak tűnt a kaukázusi rassz felsőbbrendűsége, hogy maga Darwin is (aki egyébként nagyon is humanista volt, a rabszolgatartást rendkívül erősen ellenezte) így ír:
Valamikor a jövőben, évszázadokban mérve nem túl távol, az ember civilizált fajai már szinte biztosan kipusztítják a vad fajokat, és a világon mindenütt helyükbe lépnek. Ugyanakkor az emberszabású majmokat is ... minden bizonnyal kiirtják. A szakadék, mely reményeink szerint a mostani kaukázusinál civilizáltabb ember és valami annyira alacsony emberszabású, mint a pávián között húzódik, ekkor még szélesebb lesz; eltűnik a jelen állapot, amikor a néger, az ausztrál és a gorilla még megtalálható a köztes helyzetben.
(Darwin: Az ember származása. A magyar szöveg Gould idézett könyvének 375. oldaláról származik.)
Az idézett részlet azt igyekszik bizonyítani, hogy az átmeneti formák hiánya nem cáfolja az evolúciós folyamatot. Csak mintegy példaként említi, hogy a néger és az ausztrál ember köztes helyzetben van a gorilla és a kaukázusi rassz között.
Nem csoda, hogy később, a darwinizmus térnyerésével az emberfajták különbözőnek vélt fejlettségét annak tulajdonították, hogy az egyes rasszoknak más-más szintre sikerült eljutni az evolúció során. A jobb érzésű emberek - köztük maga Darwin - ebből arra a következtetésre jutott, hogy az alacsonyabbrendű rasszok segítséget igényelnek, hogy utolérhessék a fehér ember civilizáltságát, fejlettségét. Mások egyszerűen a rasszokról alkotott saját korábbi véleményük "örök érvényű, tudományos" igazolásaként tekintettek az evolúcióelméletre.
Az egymással vetélkedő egyedek közt ható természetes szelekció gondolatát a társadalomban zajló folyamatokra is alkalmazni kezdték. Herbert Spencer angol filozófus volt ennek az elméletnek az egyik leghíresebb teoretikusa, ő nevezte el szociáldarwinizmusnak. Tőle származik a sokszor emlegetett "survival of the fittest" kifejezés is.
A szociáldarwinizmus fő problémája az volt, hogy a társadalmi szelekció nem csupán a művelt, sikeres elitréteget hozza létre, hanem a társadalmi haladás és az ezzel járó szociális vívmányok egyszersmind csökkentik a természetes szelekció hatását és így egyre több gyenge képességű ember kap lehetőséget a szaporodásra. Sőt, éppen a legalsóbb néprétegek körében a legnagyobb a szaporodási ráta. Az eredmény a szociáldarwinisták szerint nyilván az emberi faj fokozatos elkorcsosulása.
Mivel a szegények, a fogyatékosok megsegítése a szociáldarwinizmus szerint természetellenes, s így nemcsak hiábavaló, de egyenesen káros. Az egyik kézenfekvő megoldásnak az tűnt, hogy a szegények terheit csökkentő szociális intézkedéseket a lehető legalacsonyabb szintre kell leszorítani. Érdemes megfigyelni, hogy ezzel a meggyőződéssel (bár más indoklással) azóta is találkozhatunk, nemcsak egyesek személyes véleményeként, hanem politikai programok részeként is.
A másik megoldás az volt, hogy törvényekkel szabályozzák az emberek szaporodási lehetőségét: egyrészt bátorítsák a jó képességű emberek házasságát, másrészt korlátozzák fogyatékosok, a bűnözők szaporodását. Ily módon nemcsak az elkorcsosulást vélték megelőzhetőnek, hanem azt várták, hogy a társadalom e tudatos szelekcióval elősegítheti önnön fejlődését. Ezt a programot nevezték eugenikának. A névadó Francis Galton a szociáldarwinizmus lelkes híve volt (mellesleg Darwin unokatestvére).
Az 1900-as évek elején az a szociáldarwinizmus, különösen annak eugenikai programja rendkívül népszerűvé vált számos európai országban és az USA-ban is. Több, ma vállalhatatlannak tűnő kijelentést tett e téren pl. Bernard Shaw vagy H.G. Wells is.
A fekete, barna, keverék és sárga emberek hordáinak ... el kell tűnniük. Világossá vált, hogy az emberek nagy csoportjainak kevesebb joguk van a jövőhöz ... ha egyenlő státuszt adunk nekik, akkor az ő szintjükre süllyedünk; ha védjük és oltalmazzuk őket, akkor termékenységük miatt elözönlenek minket.
H.G. Wells. Idézi: M. Ridley, 292. old.
Az első ország az Egyesült Államok volt, ahol 1910-től törvényi felhatalmazás alapján embereket sterilizáltak, az esetek zömében beleegyezésük nélkül. A becslések szerint mintegy százezer, főként szellemileg fogyatékosnak nyilvánított embert sterilizáltak az USA-ban. Virginia államban ez a gyakorlat egészen 1970-ig tartott! Az USA-t Kanada, Svédország, Norvégia, Észtország, Finnország és Izland követte. Érdekes módon, Nagy-Britanniában, ahonnan a szociáldarwinizmus ered és az eugenikai mozgalom a legerősebb volt, soha nem szavaztak meg ilyen törvényt, mindig megakadt egy-egy, az egyéni szabadságjogok mellett bátran kiálló képviselő ellenállásán.
Mint az közismert, az eugenikai programot a legvégletesebb formában a náci Németországban valósították meg. Itt először kb. 400 ezer embert sterilizáltak, majd még gyorsabb megoldást keresve egyszerűen koncentrációs táborokban nagyüzemi módon pusztították el azokat, akiknek ezt a sorsot szánták. Mint ismeretes az áldozatok között fogyatékosok, pszichiátriai betegek, homoszexuálisok, zsidók, cigányok és politikai foglyok voltak.
Két elmélet van, az ún. többközpontú és az egyközpontú modell. Mindkettő megegyezik abban, hogy a Homo erectus Afrikából kiindulva, mintegy 1.5-2 millió évvel ezelőtt terjedt el a Földön. A többközpontú modell szerint az egyes nagyrasszok az egyes földrészeken külön-külön fejlődtek, de ugyanakkor rendszeres és nagyarányú géncsere is zajlott köztük (különben külön fajjá izolálódtak volna). Az egyközpontú modell szerint mintegy 100-250 ezer évvel ezelőtt Afrikából egy második kirajzás történt, ez a Homo sapiens, és ezek utódai az összes ma élő ember. A korábbi embercsoportok nyom nélkül eltűntek. A legtöbb adat az egyközpontú modellt támasztja alá:
Mivel a mitokondriális DNS anyai ágon öröklődik, a ma élő nők mitokondriális DNS-ének különbségeit vizsgálva megalkotható az erre érvényes genetikai családfa. A legősibb mitokondriális DNS-ek (melyből a legkevesebb mutációs lépésben az összes többi létező variáns származtatható) afrikai nőkből származik. Tisztán anyai ágon haladva a legutolsó közös ősünk tehát Afrikában élt, nem több, mint negyedmillió éve.
Egy országon belül a legutolsó közös ős 4-500 éve élt, a nagyrasszokon belül is csak kb. 2000. De a jövőbe tekintve is nagyon nagy valószínűséggel lesz közös utódod bármely vadidegen emberrel, feltéve, hogy egyáltalán egyikőtöknek sem szakad meg a leszármazási vonala. Rokonok vagyunk tehát mind a múltba, mind pedig a jövőbe tekintve. Ugyanakkor magad és a távoli utódaid között a genetikai azonosság igen csekélynek mondható, nem igaz, hogy utódaiban az ember "tovább él".
A mai civilizáció egyértelműen a fehér ember világa, az ő sikerét hirdeti minden. Vajon okosabb, szorgalmasabb vagy rátermettebb más rasszokhoz képest? A választ részletesen l. Jared Diamond könyvében. (Guns, germs and steel).
Részletesen l. Gould: Az elméricskélt ember c. könyve.
Az IQ mérésről. (Mérő László könyve)
Matt Ridley: Genome / The autobiography of a species in 23 chapters
Fourth Estate, London 1999
Chromosome 21 / Eugenics
Stephen Jay Gould: Az elméricskélt ember
Typotex, Budapest, 1999
Bereczkei Tamás: A belénk íródott múlt
Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 1998
1. fejezet: Darwinizmus, szociáldarwinizmus, társadalomtudományok
4. fejezet: Egy biokulturális modell: etnikum és biológia
10. fejezet: Szociobiológia és ideológia
Richard Dawkins: Folyam az édenkertből
Kulturtrade, Budapest, 1995
2. fejezet: Afrika és leszármazottai
Luigi Luca Cavalli-Sforza: Genetikai átjáró / Különbözőségünk története
HVG Könyvek, Budapest, 2002